Kisebbik lánykám 5 éves és mostanában az ovikezdéssel nagyon intenzív időszakban van. Érdekes felismerésem volt ma reggel amit szeretnék megosztani veletek.
Kerékpárral járunk oviba és ahogy megérkeztünk örömmel fogadták őt a barátai. Vidámság, jókedv és izgatottság keveredett a kirándulás előtti várakozásban.
Egyik pillanatban lánykám a legjobb barátnője sápiját lekapva, zsivány, huncut szaladásba kezdet. Én megsimítva a sapka nélkül maradt fejecskét mondtam, hogy rögtön hozzuk. Mire oda értem a lányomhoz már az óvónéni mindkét kezét elkapva kérte adja vissza a sapkát. Miért vette el? De a lányom nem akarta vissza adni, csak szaladni akart vele. Aztán a kezéből kitépve a sapi visszakerült a tulajdonosa fejére. Nem volt jó érzés ez a sztori nehéz volt így... és rájöttem semmi kérdés nem volt itt.
Mi van ha a lányom nem vette el a sapkát? Hiszen nem kell neki... Akkor mi volt ez valójában? És akkor jött a könnyed, teret adó felismerés, hogy ez egy játékra, egy fogócskára, kergetőzésre való invitálás volt. Ami beleütközött olyan ítéletekbe, nézőpontokba hogy elvette a másik lány sapkáját, adja vissza mert az az övé! Miért vette el? Vissza kell adni! És persze az ítélet, hogy megint rossz...
Hová lett a játék? Hová lett a pajkosság? Milyen példát mutathatunk azzal a gyermekeinknek ha játékossá tesszük a pillanapokat, ha a "helyzeteket" humorral kezeljük? Mi van ha belemegyünk egy játékos vidám fogócskába ahelyett, hogy azt éreztetjük a gyerekkel, hogy vedd vissza ami a tiéd! Ne hagyd, hogy elvegyék tőled még ha csak egy sapka is az...
Mi kellene ahhoz, hogy minden helyzetben kérdésben legyünk? Hiszen "minden az ellenkezője annak, aminek látszik és semmi sem az ellenkezője annak, aminek látszik"...